A művészetterápiáról

 Szeptember van. Erről a hónapról nálam sokkal okosabbak, sokan, sokfélét írtak már, és az is mind igaz volt. Úgy, ahogy most az én mesém is az.

Ez a második olyan szeptember az életemben, amikor nem az iskola kezdetén pörgök – pörög már az, akinek jelen időben ez most a dolga – hanem az elmúlás pillanatán mélázom.

Volt egy szeptember, 31 éve, amikor ugyanígy az elmúlás köpenye borult a vállamra miközben teljesen idegenül leültem Mellé. Riadt volt, mint én. Egyedül volt, mint én. Idegen volt, mint én. Valahogy mindig tudja az ember, hogy a másik rokonlélek. Mert látszik. Mi ott ketten voltunk a Marsról (vagy inkább a Vénuszról), de attól a pillanattól már nem egyedül, hanem ketten voltunk és ez erőt adott azt hiszem mindkettőnknek. Mert ketten minden könnyebb. Magolni, vizsgázni, kibírni, nekifutni, átugrani, megugrani, lefutni, megírni, megpróbálni, csinálni. Bármit. Valamit. MEGCSINÁLTUK.

A művészetterápiában az a szép, hogy az évkörön haladva az egyes évszakok az emberi életutat is szimbolizálják. Így van ez a nyárral és a Szeptemberrel is. Ez a mi időnk. Az Élet Közép. Amikor mérlegelünk, hogy mit terveztünk, mit vetettünk és mit arattunk, na és persze azt is érezzük nem csak esténként, hogy meddig ér a takarónk. Amikor, ha mertünk nagyot álmodni, és jó volt a vetőmag is, szépen arathatunk már, betakaríthatjuk a nyarunk gyümölcseit...látni a gyerekeinket, ahogy a sok meseolvasás, építőkocka és lego torony építés, gyurma állatkert és társasjáték maraton, no és leginkább beszélgetés hozza bennük a friss hajtásokat, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a mi régi leveleinkre. Ha nem voltunk extrém bátrak és nem akartuk felfedezni újra Amerikát, világra szóló karriert csinálni a tengerentúlon, vagy Doktor Szösziként alázni a macsókat a bíróságon, csak egy arra érdemes, széles vállú – a szó valamennyi értelmében – férj mellett családod szerettünk volna és békében élni az erdő szélén kutyával, macskával, nyulakkal és gyöngytyúkokkal, - akiket ritkán hagy életben az aktuális családi eb -, hát akkor is most VAN az ideje annak, hogy büszkén csodálhassuk az életünk gyümölcsös kertjéből az almafától nem túl messzire potyogott, gyönyörű almáinkat. Mondom, itt VAN az ideje.

Ültünk a kertben augusztus végén és néztük az almákat, van még a fán és már attól kőhajításnyira is. Mert persze az is van ebben a mese kertben. Azt kérdeztem, mit csinálna másképp. Azt mondta semmit. Azt kérdeztem mi fáj. Azt mondta elengedni mindezt. Kérdeztem, hogy mit pontosan. Azt mondta, hogy mindenki teszi a dolgát. Te is azt kérdezted, mit csinálnék másképp. Semmit, de még VALAMIT csinálnék. Bármit. És már nem tudok semmit sem csinálni. Ez a legrosszabb. Hogy én már nem fogok, nem tudok. Csak várni, hogy végre mehessek.

Kivárta, olyan türelemmel és méltósággal, ahogyan kevesek lennének képesek rá. Az Élet Közepén – mert tévedésből?, de mindenképpen igazságtalanul így állították be az élete óráját – szeptember másodikán átlépett egy másik dimenzióba. Pontosan, precízen éppen hogy csak belépett és mert erre a társas útra már nem szólt az útlevele, szabálykövetően gyorsan távozott. Elvitte magával a nemezelő tűjét, és most a felhőkből CSINÁL vicces vadászkutya kölyköket az arra járó unatkozó felhőlakó gyerekeknek. Én legalábbis így látom Mariannt most. MINDIG.  

Tegnap este a Tünet együttes Burok című előadását láttuk, amely  "A táguló idő összehúzódásai" alcímet is viseli.

https://tunetegyuttes.hu/darab/burok

Az előadás a női testeket médiumként megidézve fejti fel a szülés, születés megannyi történetét. Az élet időtlen összetettsége jelent meg számomra a három szereplő mozdulataiban, a szüléskor, születéskor jelen  lévő halálközeli élmények feltárásán keresztül. Az örök körforgás misztériuma. Az élet és halál változó arányú, de minden pillanatban jelenlévő kettőssége.

A hazafelé úton azon gondolkoztam, hogy életünk során hányszor szüljük újra magunkat hasonló fájdalmak árán. Hány újjászületésen esünk át? Ha csak az évszakokban rejlő változásokat hívjuk elő, minden tavasszal újjászületünk. Levetjük a télen ránk merevedett nagy kabátot és betesszük a levendulás zsákba pihenni. A begubózottságból újra kifelé tekintgetünk, és a szabadtéri programokat keressük inkább. Mélyet szippantunk a virágillatú levegőből és várjuk, hogy megszülessen bennünk az Élet szerelme újra, ahogy minden májusban.

Ti hányszor születettetek már újra?

2023.05.03.

A művészetterápia számomra azt az érzést tolmácsolja, amit Bak Imre sorai megfogalmaznak:
"A végtelen pedig a festészetben ősidők óta, - de a huszadik században is - mint vizualizált térillúzió jelenik meg és öltött számos formát. A tér, amely az ember számára korábban a természeti teret jelentette, a teleszkóp és mikroszkóp segítségével kitágult, gyarapítva ezzel a térrel kapcsolatos élményeket. (Újabban a számítógép virtuális terei jelentenek újabb adalékokat.) A végtelen tér úgy dinamikus és eleven, hogy közben - végtelenségénél fogva - mozdulatlan és "örökkévaló" is. Jaspers szerint az "öröklét evilági megjelenéseként vagyunk halhatatlanok". Így aztán mondhatjuk, hogy az öröklétnek, mint a végtelen tér nyugalmának, csendjének vizuális, művészetként való átélése önmagunkhoz vezet el." 
https://balatonfured.hu/2023/02/05/a-feny-es-a-ter-festoje/ 

2023.04.15.

https://jazz.hu/hirarchivum/2048-lizz-wright-ismet-magyar-szinpadon

Lizz Wright sorai és dallamai beköltöztek a bőröm alá tegnap este. Olyan gyönyörű párhuzamban énekli meg az emberi élet, sors és a természet párhuzamát, amit mélyen a testemben is érzek, és az a jó eső borzongás fut át rajtam, amit biztosan ismertek ti is, amikor valami nagyon mélyen, szinte transzcendens módon megmozdít. Ő a szövegeivel és a dallamaival idézi fel azt az örök körforgást, amit mi a művészetterápiában az alkotással. 

I remember, I believe https://www.youtube.com/watch?v=IyHcd9v5rWk

I don't know how my mother walked her trouble down

I don't know how my father stood his ground

I don't know how my people survive slavery

I do remember, that's why I believe

I don't know how the rivers overflow their banks

I don't know how the snow falls and covers the ground

I don't know how the hurricane sweeps through the landevery now and then

Standing in a rainstorm, I believe

I don't know how the angels woke me up this morning soon

I don't know how the blood still runs thru my veins

I don't know how I rate to run another day

Standing in a rainstorm I believe

My God calls to me in the morning dew

The power of the universe knows my name

Gave me a song to sing and sent me on my way

I raise my voice for justice I believe  

2023.04.26.

Tegnap a régi kollégáimtól kaptam egy medált. Egy életfa medált, színes levelekkel. A levelek mi vagyunk, akik ugyan különböző színüek, mégis egy fa gyökereiből táplálkoztunk. Azért tudtunk egy fa gyökereihez kapcsolódni, mert már az a fa is, amelyről származtunk rokonságban állt ezzel a fával. A fák már csak ilyenek. Megtépázhatja őket a vihar, a jég, az ítéletidő, a gyökereik annál sokkal erősebbek és a mag, amit elszórnak évről évre hordozza azt a génállományt, amely továbbviszi a tudásuk, létük legjavát. Nem is tudjuk, milyen mélyen és hányfelé kapcsolódnak a föld alatt, a láthatatlan világban, ahogyan az ember a tudatalattijában hordozza mindekezet a kapcsolódásokat.

Az életfa régi szimbólum az életemben. Először talán 18 évesen kezdtem el rajzolni, jött a semmiből a gondolat. Aztán később újra. A huszas éveim végén medált is csináltam, hajlítottam ezüst dródot, lombfűrészeltem rézlemezt, csak legyen egy fa a nyakamban. 

A művészetterápiában, ahogyan az életben is, a fa az örök körforgás szimbóluma. A négy évszak különösen kedvez annak, hogy időről-időre emlékeztessük magunkat az élet és a halál körkörös ciklusára. A fa ennek legbölcsebb tanítója. Véget ér valami, és kezdődik valami új.

Köszönöm. 

És olvassatok Hamvas Bélát: Fák.

https://adattar.vmmi.org/cikkek/9832/hid_1970_06_03_hamvas.pdf<br>

2023. június 13. 

Mindig van olyan nap, amikor úgy érezzük, valaki odafent újra összerázta egy dobozban az életünk kirakós darabjait. Néha azt is nehéz eldönteni kintről kezdjük el egymáshoz illeszteni a darabokat, vagy bentről.

A művészetterápia az alkotáson keresztül próbál elvezeti minket az adott pillanatban érzett teljesség élményéhez, és ezen keresztül saját, kerek, egész személyiségünk megismeréséhez. Teszi ezt a játék, a művészet és az alkotói öröm segítségével. 

Mindannyian a teljességet keressük azóta, hogy édesanyánkkal való teljesség élményből kiszakadtunk. Lásd az előző, Burok című előadásról szóló cikket. 

Weöres Sándor, A teljesség felé c. művében így ír erről:

"Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rávonatkozólag minden igen és nem ugyanazt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség. "

https://docplayer.hu/26719683-Weores-sandor-a-teljesseg-fele.html

2023.05.04.

Veszprémben jártunk a hétvégén, és a Művészetek Házában a Vass László gyűjteményben merültünk el. https://www.muveszetekhaza.hu/hu/kiallitas/modern-keptar-vass-laszlo-gyujtemeny-allando-kiallitasai-2023-01-20  

A fenti alkotás Adolf Luther: Glassobjekt, (1987) c. műve, számomra a saját magunkról való gondolkodás kérdését is feszegeti - munkáit általában a fény láthatóvá tételével hozzák összefüggésbe; (https://mng.hu/mutargyak/energetikus-plasztika/ -   Amit bennem az alkotás megmozdított, az a rész-egész viszonyrendszerünk; hogy hogyan, miből rakjuk össze az önmagunkról alkotott képet - amit gondolunk magunkról, amit mások tükröznek felénk, amit gondolunk hogy mások gondolnak rólunk stb. - és aztán az egyes darabok összeillesztésének folyamatának kérdése. Olyan ez, mint egy élethosszigtartó kirakós. Van erről egy saját képem itt:

2023.04.14.

A fókaasszony meséje

Ismeritek ezt a mesét? Anyák napjára ezt szeretném adni nektek. Itt elolvashatjátok:

https://www.facebook.com/notes/263718238417093/

Már a címe is beszédes – angolul Sealskin, ami majdnem Soulskin – azaz a lélek bőre, ahogy írja Clarissa Pinkola Estés, Farkasokkal futó asszonyok c. könyvében. A fóka, mint az ősi, zabolátlan lélek egyik leggyönyörűbb szimbólumaként hivatkozik a továbbiakban a mesebeli fókára.

Ha a természetben élő anya fókára gondolunk, tudjuk, hogy csak a kicsinyeik megszületése és gondozása idejére jönnek ki a szárazföldre. Az anya két hónapig a saját testének tartalékaiból táplálja kicsinyeit, ez idő alatt a bébik megnégyszerezik a súlyukat (azok a fehér, puha plüssre emlékeztető fókabébik időnként negyven-ötven kilót is nyomnak). Amikor eljön a pillanat, és a kölykök súlya szemre, érzésre elérte a kívánatost, és az anya ösztöne azt súgja, hogy eljött az idő, mert elfogytak a tartalékai, beúszik a tengerbe az életerős kölykök pedig önálló életbe kezdenek.

A természeti népek azt tartják, hogy az ember addig nem kel valódi életre, míg a lélek meg nem szüli a szellemet és az a fókabébihez hasonlóan önálló életre nem kel.

A mesék gyakran kezdődnek valamilyen veszteséggel, amit utána sok küzdelem, erőfeszítés árán, a MAGunk kárán megtanult úton tudunk visszaszerezni. Estés azt írja, szinte minden ember individuációs – személyiségfejlődési – folyamatában előfordul legalább egy jelentős lopás; "ellopták életem lehetőségét", "megfosztottak az álmaimtól", "elvesztettem a hitemet" és így tovább. Általában váratlanul, hátulról ér minket ez a veszteség, és valójában tekinthetünk erre, mint a naivitásunkból adódó, abból törvényszerűen következő, a nagybetűs ÉLET-be lépés beavatási szertartására is. Hiszen annak kitalálása, hogy hogyan szerezzük vissza ezt a kincsünket a személyiségünk valamennyi dimenzióját fejleszti. (Lásd Jung négy személyiségfunkciója: gondolkodó, érző, érzékelő, intuitív) Ezt az utat járjuk be a későbbi évek során. Ha nem állt mellettünk senki kamaszlány korunkban, aki ebben segítségünkre lehetett volna, a mesék mindig itt vannak támaszul.

Mit jelent a bőr elveszítése?

A bőr, a ruha mint szimbólum a jungi pszichológiában a perszóna megnyilvánulása. A perszóna az az énünk, amit a világ felé mutatunk, az összes olyan szerepmaszkunk, ami a világban való létezéshez szükséges. (Pl. Hamupipőke szakadt ruhája, Óz a nagy varázsló köpenye, ha ezeket előveszitek képzeletben és megvan a sztori, rögtön látható, hogy valaki egészen más volt a ruhák mögött.) Ugyanakkor ezek a szerepek nem teljesen mi vagyunk, sőt, kifejezetten rossz, ha összeforrunk ezzel a köpenyünkkel. Amikor azt fogalmazzuk meg, hogy "nem érzem jól magam a bőrömben", az a lelkünk állapotát tükrözi inkább, hiszen a bőrünk a legnagyobb érzékszervünk, meglátszik rajta minden (félelem, hideg – libabőr – meleg, izgalom – izzadtság – fáradtság, kevés víz – szárazság stb.). Estés szerint a történetben szereplő fókabőr sem egyszerű tárgy, hanem egy érzelmi és létezési állapot, lélekteliséget és az ősi női természetet magában foglaló állapot kifejezője. Elveszítjük a lelkünk védőburkát, ha túlságosan elfoglal bennünket az ego, ha maximalisták vagyunk, ha felesleges mártíromságot vállalunk, ha esztelen ambíciók vezérelnek, ha elégedetlenek vagyunk, ha úgy teszünk, mintha mások kimeríthetetlen forrásai lennénk, és közben nem tesszük meg magunkért a tőlünk telhetőt. Estés szerint ahány nő a földön, annyiféleképpen tudja elveszíteni a fókabőrét.

És mi az, amit meg kell tennünk magunkért ilyenkor?

Haza kell mennünk.

Az otthon nem a fizikai tér, az csak eszköz – ahogyan ilyen eszköz lehet a zene, a művészet, az erdő, a hullámzó óceán, a napkelte, és a magány – ahhoz, hogy betérhessünk arra a biztonságos helyre önmagunkban, ahol minden úgy van, ahogy lennie kell. Magunkhoz, egyedül kell lenni MAGunkban. Estés leírja, hogy az angol "alone" szó régen két szó volt: "all one". Ez azt jelentette, hogy vagy lényegében, vagy egy időre az ember "mindent magába záró egy." Ami számomra egységet, teljességet is jelent. Estés szerint ez a hajszolt mai nő gyógymódja. A MAGány a lélekből felénk áramló táplálék felvétele.

Azt is leírja, hogy a régi idők asszonyai a menzesz idején – amikor esetleg a tisztátalanság férfi bélyegével éppen távol tartották magukat a közösségtől – és színlelt szomorúsággal elvonultak (majd a sarkon túl boldogan szökdécseltek tovább a saját ösvényükön), hogy belépjenek ebbe a titokzatos lelki térbe, mert ilyenkor elvékonyodik a tudattalan és tudatos közötti membrán.

Mindenkinek megvan a maga módja, hogyan jut el ebbe az "otthoni" térbe. És persze vannak nők, akik soha nem jutnak haza, hanem a zombi zónában tevékenykednek, tesz-vesz, jár-kel, messziről élőnek tűnik, de úgy érzik általában, hogy sokat teljesítenek, mégsem elégedettek. Olyasmit tesznek, amit szerintük tenni akartak, ám kezükben a kincs időközben szertefoszlik. És ez az elégedetlenség a titkos ajtó, ami a változáshoz vezet minket…

A magányos férfi meséje

Többen megjegyezték a mese után, hogy szegény férfi magányos volt, és nem derült ki, hogy vele azután mi lett. A mesékben a nemek nem mindig elsődlegesek. Estés szerint ennek a mesének is számos változata van, és szerinte itt a férfi szerep abban merül ki, hogy a nő irányításáért, az életerőért folyik a küzdelem a nő lelke és egoja között. E tekintetben a férfi az egot testesíti meg. Ezért kimerül a próbálkozása abban, hogy megszerezze a nőt ahelyett, hogy kapcsolatot teremtsen vele. Ellopja a fókabőrt, ahelyett hogy beszélgetne vele.

Szimbolikusan a kettejük kapcsolata arról szól, hogy az ego megtanítja a léleknek, mit hogyan ér el, ismer meg a világban, hogyan tegyen különbséget jó és rossz között, hogy aztán kettejük frigyéből megszülessen a szellem (spirituális) gyermek, amely összekötő szerepet tölt be a földi és a föld alatti (vízi) világban, ő lesz a fóka fiú, akit anyja a saját lelkéből fakadó történetekkel táplál, mesékkel a víz alatti világból. A lélek a valóságot tanulja az egotól, az ego pedig a lélekkel való együtt töltött idő által gazdagabbá és szerényebbé válik, domináns szerepéből enged.

A férfi azonban nem teljesíti az ígéretét, és ez az a megszegett ígéret az, ami aztán a "tovább maradtam, mint kellett volna" érzéshez viszi a nőt.

Miért megy vissza az anya? Miért hagyja el a gyermekét?

Talán mostanra már ezekre a kérdésekre is megtaláltátok a válaszokat.

A fókaanya, ahogyan a földi anyák is az utód életképessé válásának pillanatáig képesek önmagukat feladva a táplálás szerepében kiteljesedni. Sokan benne ragadnak ebben a szerepben. Amikor eljön a "tovább maradtam, mint kellett volna" érzés sokan még akkor sem állnak fel és mennek tovább, és "kiszáradnak". Elveszítik azt a belső iránytűt, amely a lelkük felé mutat, már nem tudnak arra figyelni, hogy kik ők és mit is akarnak. Amikor azt mondjuk, "tudom, tudom, már váltani kéne, de meg akarom várni, amíg…." ez a 'de' az, ami elárul minket, hogy tudjuk, már nem itt van a helyünk. A legrosszabb, hogy nem vesszük észre azt, hogy a gyerekeinknek közben ezt a példát mutatjuk…

A mesében (és az életben sem) az anya nem hagyja el a fiát, megmutatja neki a föld alatti világot, ahol ismerősen jár majd, és visszatérhet a földi világba. Összekötő, kapocs, híd (ezt Györgyi kedvéért :) lesz.

Ha visszatérünk a jungi személyiségmodellhez, akkor a szellem gyermek a nőnek azon lélekrésze, amely nem a teljes ego és nem a teljes lélek, hanem valahol a kettő közötti, a valóság és a tudattalan közötti titkos "adóvevő". Ő hallja, tudja a dolgokat, veszi az adást. Beszélget a sziklán ülve fóka anyjával. Számomra leginkább az intuícióhoz vagy az álmokhoz hasonló minőséget képvisel.

Számomra több tanulsága is van a történetnek.

Az egyik, hogy meg kell tanítani az utánunk jövőket mindkét, mind három szférában otthonosan mozogni. Hogy a lányok természet erejénél fogva bekövetkező beavatása önmagában nem elég, ott kell lenni mellettük és segíteni, támogatni őket a lelkükkel való foglalkozásban. Hogy az ego, a földi javak és tárgyak kevéssé válnak amikor a boldogságot keressük. Ugyanez vonatkozik a fiú gyermekekre is. Mi nők vagyunk felelősek azért, hogy jó, lélek tápláló férjekké válhassanak.

A másik, hogy meg kell tanulni elvonulni az "otthonunkba". Kinek mi az és hol van, mikor és hogyan jut oda, a maga feladata megtalálni. De csak akkor tudunk táplálni, ha azokat a tartályokat, amikből adunk időről-időre újra feltöltjük. Mindehhez figyeljük magunkat és a ciklusainkat, vegyük észre az elfáradás időszakait, és adjunk MAGunknak időt, vizet :)

Estés Jung soraival zárja a történetet, így teszek én is: "Sokkal jobban tennénk, ha egyszerűen elismernénk szellemi szegénységünket. … Amikor a szellem elnehezedik, vízzé válik...A lélek útja tehát...a vízhez vezet."

2023. május 7.

Van erről egy saját rajzom itt:

https://fidelio.hu/vizual/az-eladasa-pillanataban-megsemmisitette-magat-egy-festmeny-139780.html

Ez egy régebbi cikk Banksy Lány léggömbbel c. képének aukciójáról, Tanulságos kis történet, olvasd el, ha belefér az idődbe.

Amiért azonban a művészetterápiához szerintem kapcsolódik, az az elengedés pillanatában rejlik. Sokszor, sokan találtuk már magunkat olyan helyzetben, ami már nem volt jó, kényelmes, komfortos, mégis maradtunk. Legyen az egy munkahelyi, párkapcsolati, családi helyzet. Tudjuk hogy változtatni kéne, mégis maradunk. A természetben ez a folyamat egyszerűen csak megtörténik. Tavasszal minden újjászületik, rövidebb-hosszabb tél-tavasz küzdelem után, de biztosan eljön a nyár is. Minden évszak magában hordozza az elengedést és ez segít nekünk is.

Erről is van egy saját képem. :)

2023.04.08.

Az elengedésről még...

Az elengedésről a Főnix Fészekben írtam:

https://www.facebook.com/photo?fbid=625712089568203&set=a.469092301896850</p> 

Elengedés vs Szakítás

Mit jelentenek ezek a szavak számodra?

Milyen érzéseket kelt Benned az egyik és a másik?

Elengedni könnyebb vagy szakítani?

Mikor melyiket választod?

Tudatosan vagy ösztönösen lépsz?

Az elengedés

Milyen érzés elengedni valamit, vagy valakit?

Hol van ez az érzés a testedben?

Képzeld el, hogy elengeded a bicaj kormányát és szabad kezekkel, büszkén egyensúlyozol...látod milyen vagy mindeközben?

Képzeld el, hogy elengeded a kutyát póráz nélkül a parkban, mert tudod, hogy hallgat Rád….látod magatokat?

Képzeld el, hogy elengeded a kezét, mert bízol benne...

Az elengedés

...számomra érett, belső biztonság, bizonyosság abban, hogy tudom, amit megéltem az enyém, de már nem éreztem benne jól magam ezért tovább kell lépnem, hogy igazán jól legyek.

... bizalom önmagamban és a másikban, hogy képes vagyok a saját érzéseimért felelősséget vállalni, azokon dolgozni, hogy ne okozzak se magamnak se a másiknak aránytalan fájdalmat.

...magában foglalja számomra a megbocsátást is, magam és a másik felé is.

...lehetőség az új, a változás felé, amely maga a fejlődés útja.

...megkönnyebbülés...

A szakítás

Milyen érzéseket kapcsolsz a szakításhoz?

Hol vannak ezek az érzések a testedben?

Képzeld el, ahogy szétszakítodakonyharuhát a forró tepsin, és a hirtelen égető fájdalom elengedteti Veled az egész tepsi frissen kisült almás pitét…@!!**#...hallod most magadat?

Képzeld el, ahogy belehuppansz a nagy fotelbe, és elszakítod a kedvenc gatyád, dobhatod ki...ezt még a szomszéd is hallotta

Képzeld el, hogy elszakítod a cérnát, újat kell befűzni, és ráadásul ki is borulsz... látod most milyen vagy kívülről?

A szakítás

...számomra szorító érzés, ahogy a szakítani igéhez behívott helyzetekben erős és nehéz indulatok, érzelmek csapnak össze, nekem a lelki szakítás is ezeket hordozza.

...nyomában harag, düh, keserűség és fájdalom marad.

...-t elszenvedem én is, a másik is, akár én akár ő kezdeményezte.

… után nehézség, kétségek, önmarcangolás és sötétség van.

Vessük össze!

elengedés - szakítás

biztonság - szorító

bizonyosság - indulat

bizalom - harag

felelősség - düh

megbocsátás - keserűség

lehetőség - fájdalom

változás - önmarcangolás

fejlődés - sötétség

megkönnyebbülés…...

… a jó hír, hogy a szakítás után is eljöhet az elengedés ;)

2023.04.01.